Jobb, mint a BMW 320d? Honda Accord teszt
2010-06-09 |
Az Accord ezzel a motorral szinte hibátlan. Parádésan keveset fogyaszt, szenzációsan megy és úgy komfortos, hogy futóműve igazi sportszedánná teszi.
Szívem szerint karóba húznám, kerékbe törném, lándzsavégre tűzném, és úgy általában végigpróbálnám a középkori kínzóeszközök kimeríthetetlen tárházát a Honda termékpalettáért felelős mérnökein. Mert azok, akik béklyót tesznek azon mérnökök kezére, akik egy egyszerű középkategóriás dízel sportszedánt ilyen piszok jól meg tudnak csinálni, és megakadályozzák, hogy legyen egy Type R, azok a legkeservesebb kínokat érdemlik.
Első látásra
Elég csak beülni az Accordba (bár elismerem, ehhez talán kell némi Honda-affinitás), hogy világos legyen, mennyire ott van ez az autó. Bekászálódunk az ülésbe, és onnantól kezdve „be vagyunk ülve”. Minden kéznél van, minden úgy működik, ahogyan azt egy drága és hibátlan autótól elvárjuk. A hibátlan ergonómia (egyedül a rádió hangerőgombja túl kicsi, összekeverhető a hangológombbal, mert az a legnagyobb), a felhasznált anyagok, a kidolgozás, a dizájnmegoldások egyértelmű prémium minőséget sugároznak. Hogy valakinek ez a technós, kapcsolókkal teli, vagy a BMW 3 letisztultabb, egyszerűbb kialakítása tetszik, kizárólag ízlés kérdése.
Városban sietősen haladva hallható a motor kellemes tónusú morgása, ami folyamatosan sportos vezetésre ösztönöz.
A futómű elszigetel és összeköt, kifogástalan a zajkultúrája, még a legrosszabb macskakövön sem zörög vagy dübörög, a kormány viszont nagyon jó visszajelző, mindig tudjuk, hogy milyen útfelületen megyünk, mi történik az első kerekekkel, de az ülésre, padlólemezre sem ütés, sem vibráció, sem zörgés nem jön át, az egész autó roppant egészként mozog, és többek között ezért is borzasztó sportosnak és agilisnek érződik.
Ismétlés
Poztívum: hibátlan segédberendezések, kényelmes és tágas beltér, kiváló minőség, sportos, játékos, mégis komfortos futómű minus-circle
Neatívum: hátul a legtágasabbaknál szűkebb helykínálat
Mivel az Accordot már kétszer is próbára tettük, és autónk erőforrása kivételével teljesen megegyezik a korábbi tesztautókkal, most csak átfutunk a motoron kívüli tényezőkön.
Kezdjük a kocsi „másik” legjobb részével, a futóművel! Alapnak van egy hihetetlenül merev karosszériánk, amihez csatlakozik a remek felfüggesztés. Nagyszerű a kormány, direkt, finomak és kontúrosak a visszajelzései, remek a body control.
A Hármasénál konzisztensebb a kormányzás, lineárisabb és természetesebb érzetű, agilisebbnek is tűnik a kocsi. Kikapcsolt elektronikával határhelyzetben, tesztpályán, szlalomban az Accord kiegyensúlyozottabb, nyugodtabb, míg a BMW dobálta magát. Gázzal keresztbe tenni nyilván nem lehet, de a fékkel, gázelvétellel ugyanúgy játékba vihető a feneke az Accordnak is. Az autó soha nem kényelmetlen, soha nem nyers, sportosságában kifinomult, a futómű játékos és kontrollálható.
A rugózás nagyon feszes, sportos, minden útegyenetlenséget közvetít, de nem odacsap vagy rúg, hanem csak az utasok zavarása nélkül diszkréten figyelmezteti a sofőrt. Hirtelen irányváltásokra roppant agilis, nincs karosszériadőlés, mégis nagyon jó a csillapítás, magas szintű a komfort és a menetkényelem, ráadásul az Accord minden útburkolaton, minden sebességnél így viselkedik.
Nekieresztve az autópályának, 150 km/h sebességnél halkan suhanunk, minimális gumimorajlás hallható csak, 200 km/h körül kicsit megnő a szélzaj, és kicsit keményebbé válik a kormány, de még tovább finomodik a visszajelzése.
Az elektronikai okosságok, nevezetesen a távolságtartó tempomat és a sávtartó asszisztens jól működtek, előbbi jó erőseket fékez. és kissé óvatos, de legalább nem csattantunk vele teherautóba, utóbbi beleokoskodik a kormányzásba, de sokkal többet mehetünk vele elengedett kormánnyal biztonségosan.
Egyebekben az autó minden követelménynek kifogástalanul megfelel, nincs különösebb hibája. Jól ki lehet látni belőle (átlósan hátra annyira nem), elöl-hátul radar segíti a manőverezést, az ablaktörlő szokatlanul nagy felületet tart tisztán.
A fejtér minden poszton megfelelő, az első ülés tág határok között kényelmesen állítható, a kormány jó fogású, de nem a legjobb minőségű bőr, viszont tényleg ölbe lehet venni. Széltében és hosszában is bőséges, a hely, a sofőr lábát sem tempomattal, sem a gázt taposva nem nyomja semmi.
Sok a tárolórekesz, tologatható a kényelmes könyöklő, remek az USB, nagyon szépen szól a hifi, hatékony és huzatmentes a klíma, jól leolvashatók a tiszta műszerek.
A fékek roppant hatékonyak, nincs „dead” pedálút, azonnal harap és nagyon jól adagolható a fékerő.
Az Accord egyetlen gyengesége a kategóriatársakhoz képest, hogy hátul szűkebb sok konkurensnél. Két felnőtt kényelmesen elfér ugyan, mert az ülés nagyon jó, de a helykínálat csak elegendő, és a vezetőülés alá az ember lába csak szorosan fér be.
A Honda filozófiájából fakadó hátrány még, hogy szűkek a konfigurációs lehetőségek, a vaj bőrt pl. piros színhez nem lehet rendelni, és nálunk a félbőr kárpit sem elérhető, továbbá egyedi extrák sem kérhetők az autóhoz.
Sportdízel
Pozitívum: rugalmas, erős, pörgős, benzines karakterisztikájú dízelmotor, gyönyörű hang, alacsony fogyasztás minus-circle
Negatívum: 1300 f/perc alatt a régi i-ctdi motornál kissé nyersebb
Vannak dízelmotoros versenyautók, ez tény. De az általam eddig kipróbált öngyújtósokat, bár erős, könnyen használható, csendes, takarékos és kényelmes motorok voltak, amelyek gyakran kifejezetten dinamikus menetteljesítményt kölcsönöztek a köréjük szerelt autóknak, nem nevezném sportmotoroknak, talán a régi Legacy kivételével. Egyszerűen mert más a karakterisztikájuk, alacsony fordulaton fulladoznak, egyenetlen a kuplungerő, unalmas a hangjuk, és magas fordulaton, pont, ahol szükség lenne rá – még ha pörgősek is – elfogy az erejük. Az Accord 180 lóerős motorja, természetesen, más tészta.
A négyhengeres úgy reagál a gázadásra, ahogy más dízel nem. Mint egy nagyon jó benzines, a gázpedál legkisebb megpöccintésére ugrik, és gyönyörű a hangja. Persze az Accord nehéz autó, így 180 Le és 380 Nm csinál Focus RS-t a kocsiból, de a kategóriában nagyon jól megy. A motor nyomatékos és erős, alapjáraton szinte néma, egyébként is csendes, nagyon pörgős, egyenletes a teljesítményleadása, ráadásul ereje folyamatosan nő, pikk pakk pirosba lendül a fordulatszámmérő, ahol még szebb lesz a hangja, és nem, hogy elfogyna a teljesítmény, hanem egészen beforgatható a pirosba, és még ott is gyorsul, nő az erő. Repül az autó, alacsony fordulaton hirtelen gázra van némi turbólyuk, de repül, nagyon jól megy.
Lefulladásra egyáltalán nem hajlamos, még kettesben is könnyen elindulhatunk vele, a kuplung erőszükséglete teljesen egyenletes, és könnyed, bár nekem kissé hosszabb úton járt az ideálisnál.
Érdekes, hogy alacsony fordulaton ez az i-DTEC kevésbé rugalmas, mint a régi 140 lovas változat, az talán csöndesebb és nyugodtabb is 1000-1300 f/perc között. Az új 1400 alatt kissé morog, kellemetlenül búg a kipufogó és van némi vibráció is, bár ugyanúgy terhelhető, és nagyjából 1300 f/perctől húz, persze igazán 1500 fölött indul meg. A motor városi dugós fogyasztása 7,3 liter, átlagfogyasztása – sok autópályával – 6,9 liter lett.
A váltó – közel a tökéleteshez – határozottan, precízen kattan, mégis könnyű, a pedálrend ideális, heel-and-toe-barát, és az autó szereti is ezt, van értelme a jól reagáló motornak köszönhetően.
Summárom
Az Accordot a teszt során végig a kategória legjobbjának tartott BMW 320d-hez mértük. Az a kocsi nagyon jó, nincs hibája. De az Accord – különösen ezzel a motorral – egy leheletnyivel még a bajor etalonnál is jobb, árra tekintet nélkül. Hátul kissé szűkebb, de a motor hangja és igazi Honda-karaktere, valamint az agilisebb, kiegyensúlyozottabb kormányzás most a japánra teszi a koronát. 200 lóerőig a Honda Accord a legjobb sportszedán.
